On the road again 2 - The end of the world

Nehezen vettem rá magam, hogy megcsináljam ezt a posztot, de egyrészt le akarom írni magamnak is, mert fantasztikus volt, másrészt meg hátha csak emiatt kedvet kaptok a Caminohoz. Mivel régen írtam - és azért tettem mindezt, mert folyamatosan jól éreztem magam és nem akartam ezzel foglalkozni - ezért ez a poszt eléggé hosszú lesz. Meg szerintem kicsit csapongós is. Portot meg az ideutat nem veszem már bele, mert ismerem a várost. Itt igazából nosztalgiából felkerestem egy csomó helyet, barangoltam. Viszont amit szeretnék megosztani, hogy nagyon drága lett. 30 eurot fizettem egy 5x5cl-es borkostolóért, 17 euroba került 1 dl tawny bor, meg egy szendvics. Nagyon sok helyen Spanyolországban ezért egy háromfogásos vacsorát kaptam, egy üveg borral. A szállást le sem írom... szóval szerintem Porto elesett turista szempontból, nagyon sok az ember, olyan árat írnak az étlapra, amit akarnak, nem egy pilgrimbarát hely, pedig innen indul a jövőre a portugál út nekünk elvileg, de ezt később.

Szóval reggel buszra szálltam, késett egy fél órát, de szerintem ez valahogy normális sajnos. A buszon ott ült Ozh egy koreai barátjával. Én Cee-ig mentem, onnan volt meg kb. 15 km. Ahogy írtam Cee előtt a hegyen már meglátod az óceánt, nekem ez kimaradt, illetve az út mellett folyamatosan láttam a zarándokokat és ez eléggé letört akkor. Visszagondolva, jó nagy barom voltam, de nyílván nem tudtam mi vár rám. A séta jó volt, de valahogy nem úgy éreztem magam, mint az elején, egyszerűen utáltam a felfele meneteket már. Eddig nem volt vele problémám, de most valahogy a táskámat is 10 kilóval nehezebbnek találtam. Viszont az óceán látványa sokkal jobb kedvre derített. Az úton sok helyen tábla jelezte, hogy hány km-re van Finisterre és mellette angolul: The end of the world. Jót mosolygtam ezen, gondoltam jó persze, a modern világban a világ vége kifejezés kicsit elavult. A falu neve is ezt jelenti, világ vége, kétféle képpen is hívják, Fisterre galíciaiul, Finisterre spanyolul. 2 km-re voltam, amikor egy hosszú homokos szakasz következett, illetve a Camino nem arra vitt, de én ott akartam menni. Cipő, zokni le, majd nekiálltam gyalogolni félig az óceánban, félig a parton. Kicsit nézhettek az emberek, mert a lábfejem világított, olyan fehér volt a lábam többi részéhez képest, a bal nagylábujjamon a köröm meg lila volt. Itt tök jó kedvem lett, csak a kagylók szúrták a talpamat. Sajnos a gyerekeknek elfelejtettem gyűjteni, rossz Marci... átertem a strand túloldalára, Brandy írt közben egy tervet, mondom oké, de random össze is futottunk. Nekik ott volt a szállásuk, ahonnan jöttem (kicsit talán elszúrták), nekem meg Finisterrában. Még Charlotte-tól hallottam, hogy a tengerparton van bomfire (máglya) esténként, hát mondom ott a helyem, meg akartam keresni ezt mindenképpen, mert régi álmom volt, hogy az óceánparton a tűz mellett hallgassam a hullámok morajlását. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben láttam meg, hogy van itt egy magyar albergue wtf. Később kiderült, hogy a hostelem ablakából rálatok, a kb. onnan 5 méterre lévő magyar reggeliztetőre (4.9-es értékeléssel, 250 szavazat mellett). A világ végén van egy magyar diaszpóra, persze, hol máshol :D. Na, de elhatároztam, hogy bemegyek és megkérdem, hogy igaz-e a susmorgás. Elfoglaltam a szállást, ami ennyiért meglepően jó volt, reggelit is kaptam teljesen rendben volt. Fele annyit fizettem 3 éjszakáért, mint Portoban kettőért... kicsit döglöttem az ágyban, majd megbeszéltük a többiekkel (Brandy, Nicola, Pilar, Gaia, Patrick), hogy felmegyünk a világitótoronyhoz, ott van a hivatalos vége, a 0 kilométerkő és javasoltam a naplementét egy másik strandról, meg mondtam, hogy ott lesz tűz. Felmentem a magyar albergueba, ahol találkoztam egy magyar nővel, aki kijött önkénteskedni, meg Dénessel. Akitől megkérdeztem, hogy lesz-e tűz. Na jó nem így direkt, egy kis miért vagy itt, honnan, mikor indultál small talk után után rátértem a lényegre. Ő ezt évekig csinálta, itt lakik régóta, de nem gondoltam, hogy itt ez akkora közösségi dolog volt, mint aminek kesőbb leírta Frederico. Frederico a kulcsfigura egy ittlakó hippi/nem hippi francia-spanyol srác, aki nem is lakik itt kifejezetten, de szereti az itteni lakot. Na őt hívta fel Dénes, hogy lesz-e tűz, amire azt mondta, ha viszek fát, akkor lesz. Mondom oké. Ezután találkoztam Brandy-ékkel és felmentünk a világítótoronyhoz. Már útközben nagyon szép volt a látvány, mert egy szerpentinen mentünk ki a félsziget csúcsára, mellettünk 100-200 méter szakadék a belső öbölre. Egy háromnegyed óra gyaloglás után kiértünk, akkor láttam meg először ott a nyílt óceánt. Megtaláltuk a 0 kilométerkőt, ahol Nicola csinált rólam egy facebook profilképet. Elmentünk a torony mellett, le egy lépcsőn, aztán egy sziklás-köves részen le egészen odáig, hogy tényleg a világ végét érezted magad körül. Előre, de főleg jobbra a végtelen óceán, közvetlen előtted egy 100 méteres szakadék a tengerbevesző sziklákra, ahol a 3 méteres hullámok csapkodnak. A horizonton az óceán innen a magasból is, brutális a látvány, a hangok, érzed a szelet az arcodon, ami átrohan az egész Atlanti-óceánon. Lent a városban kérdezte Nicola, hogy mit éreztem ott, én meg egy random Coelhot kivágtam neki (ebből lesz meg több):  As I was sitting there, my thoughts were washed away by sound of the waves. És tényleg, leültem és hallgattam a hullámokat fentről, bámultam a messzeségbe, nem járt semmi a fejemben, kitisztultam teljesen.

Félóra után felmentünk, ahol Ozh várt rám némi meglepetésre, vele meg a barátjával is leültem egy kis sziklára és néztük a semmit. Majd visszasiettem a többiekhez, mert eddigre felértek Patrickék, akikkel fotózkodtunk a nulladik km-nél. Velük is leültünk, megbontottunk egy bort. Sajnos felhős volt az ég, így a naplemente nézés elmaradt. Nicoláék elindultak én egy 10 percre rá. Le akartam még menni a strandra a tűzhöz. Nem ettem aznap semmit vacsira így éhes is voltam, de fél 11 után értem vissza a faluba, ahol találtam szerencsére egy hambist nyitva, pont oda ültek be a többiek is. Megittam egy sört, de visszafele a szállásra megbeszéltem magammal, hogy lefekszem aludni. Nem így történt, megnéztem google mapsen, csak 15 perc a strand, mondom az még belefér. Azt nem vettem figyelembe, hogy az utolsó 10 percet korom sötétben kell megtenni. Elértem az utolsó lámpahoz, ami után vaksötét, a térkép szerint 10 perc még. Azt hozzá kell tenni, páran tudjátok, hogy sötétben fosok, pláne kint a "vadonban". Elindultam vissza a szállásra, de pont hallottam hangokat magam mögül. Utolértek, kérdeztem tőlük, hogy van lent valaki a strandon, mire persze nagyon sokan, van tűz is... óóó hát akkor irány Murány, ez minden álmom, az alkohol bátorsagot ad. Elindultam, meghallottam a hullámokat előttem, de semmi tüzet nem láttam. A sötétben azt hittem, hogy leértem a partra, volt egy ösvény befele az óceán felé, elindultam, de gyanúsan lejtett, meg is csúsztam... inkább visszafordultam, másnap láttam meg, hogy onnan van még egy 20 méteres szakadék a partig. Nem tudtam mit csináljak, nem ismertem az ösvényt, nem tudtam merre van a tűz, mert semmi jelét nem láttam, biztos átvertek, aztán megláttam egy pislákoló mobiltelefon fényt lentről, megvártam, míg odaér, aztán jól rájuk ijesztve megkérdeztem, hogy merre kell menni. Mondták, hogy egészen le a fapallókon, majd ha kiérek a strandra, akkor haladjak 50 métert és kapcsoljam le a lámpát, mert akkor fogom észrevenni a pislákoló fényét a tűznek a koromsötétben. Így is lett, amikor megláttam azt a fényt, akkor majdnem rohanni kezdtem felé. Odaértem, mondtam hello, senki ismerős, de azért leültem. Volt ott 3 görög srác, egy amerikai, egy brit, egy francia csaj, egy német faszi meg egy sötétebb bőrű spanyolnak kinéző helyi, aki amúgy elég jól beszélt angolul. Az óceán nagyon hangosan hullámzott, szinte éreztem a hátamon a becsapódó víznek az erejét, de látni semmit nem láttam. A többiek beszélgettek, én csak hallgattam őket. Egy idő után ez a spanyolnak kinéző srác kezdett el mesélni, őt kérdezgették, ekkor még nem igazán raktam össze, de másnap állt össze a teljes kép. Eddig volt a bevezető, az első nap még hazamentem ezekkel az idegenekkel, majd éjjel kettőkor füstszagúan lefeküdtem.

Innentől Frederico sztorija jön, aki ekkor este elmesélte az egész történetét, én annyit fogtam fel ekkor, hogy ezt ő kb. 15 éve csinálja nagyságrendileg minden nap. Hazafele mondtam is neki, hogy mennyi ember fordulhatott meg ezalatt, mindenki hozta a saját életét, problémáit, gondolatait. Ez az egész tűzrakás egy sziklabeugróban történik minden este és erre írtam még egy Coelhot: "The stories of the last decades echo in that small rock alcove at night." Másnap beszélgettem vele hosszabban, ahol megismertem a hely legendáját. Random építettek egy kommunát. A kezdetet nem annyira értettem, de pár haverjával lement a strandra aludni sátorral. Tüzet raktak, ezt csinálták pár napig, aztán valahogy emberek jelentek meg esténként és adtak 5 eurót a másnapi kajába. Vagy ismerettség révén vagy véletlen, de ez az 5 euro egy halásznál kötött ki, aki cserébe adott 15 kiló!!! halat. Ezt minden este megsütötték a tűznél, ha maradt, akkor betették a fülke hátuljában lévő barlangba vagy inkább nyílásba. És így jöttek az emberek, zarándokok, helyiek, távoliak. Az újak adtak 5 eurot, amiből ingyen osztogatták a megsütött halat, mint az népkonyhán. Este a tüzet körülülték és beszélgettek, énekeltek, zenéltek. Szép lassan egy komplett közösség lett, télire építettek egy faházat maguknak az erdőben, ahol tudtak lakni. Majd oda ültettek tavasszal zöldséget. Ha jól értettem, 2008-ban kezdődött, az időrendiséget ne kérdezzétek, meg azt sem, hogy hány évet éltek így, de ez szerintem nagyon idillinek hangzik és az is lehetett, hogy a világvégén egy strandon élsz, semmi stressz, majdnem semmi pénz nélkül. Esténként tüzet raksz naplemente után, hallgatod a hullámokat, az érdekes beszélgetéseket, nézed a lángokat, énekeltek, zenéltek. Ja mert egyébként erről a strandról teljesen jól látszik, ha nem felhős az ég, ahogy a nap fejest ugrik az óceánba. Sajnos én nem láttam itt teljesen, mindig felhős volt a horizont, de az említett magyar nő minden este kijön ide megnézni, mert annyira gyönyörű és megunhatatlan. Bram említette valamikor León előtt asszem, hogy ne legyen vége a sztorinknak, hogy csináljunk egy kommunát Finisterrában. Hát valakik nem gondoltak erre, de véletlen megcsinálták. Sajnálom, hogy ezt nem láthattam, de valószínűleg azért vagyok itt, amiért ez a dolog nem élte túl. Ugyanis egyre népszerűbb lett a Camino és ide minden variációt teljesítő emberből kerül, mert sokan lejönnek Santiago után gyalog és busszal. Gondolom elterjedt az út során, hogy itt van a legvégén egy ingyen kaja, pia, buli, naplemete, máglya a strandon hely. Mesélte Frederico, hogy volt olyan pillanat, este, esték, hogy 80 db sátor hevert a strandon, mint egy fesztiválon kb. Ez nagyjából ilyen 2017 magasságára datálódik asszem, majd megindult a lejtőn lefele az egész, ahogy egyre többen jöttek. Megjelentek a drogok, velük a problémák, a nagy érvágás a halforrás elapadása lett, de az erdei házikó is eltűnt, mert abból sok baj adódott, hogy sokan keresték a helyet és így a szomszéd kerteket, telkeket tönretették. Szerintem senki se szeretné, ha vándorok tömege haladna keresztül a birtokán napról-napra. Frederico is valamiért eltűnt és amikor visszajött, akkor lehúzta a rolót. Mostmár csak a nosztalgia miatt jár vissza, de én megköszöntem neki, hogy életben tartotta ezt a hagyományt, mert ha Charlotte erről Santiagoban hallott így kb. 5 év távlatából, akkor eléggé elterjedt lehetett és fájó lehet neki, hogy ez végetért. Mondtam neki, hogy ez egy szomorú történet így a végére, de mondta, hogy neeem, nem. Ő a jót nézi, valószínűleg elege lehetett már ebből az életből 10 év után. De gondoljatok bele, azon a helyen (kiszámoltuk) az év 250 napján, 10 éven keresztül volt egy ilyen esemény, ami 2500 különböző tüzet, különböző társaságot, dallamot, sztorit, zenét jelent, szerintem jólesően hátborzongató. Ennyi volt dióhéjban Frederico sztorija, mondta, hogy két napig tudna mesélni erről. Egyébként ezt csak a második nap végén raktam össze, amit most írtam le, de inkabb ide raktam be, mert ezt még talán olvassátok :D.

Szóval a második nap viszonylag sokáig feküdtem, csak fél 10-kor másztam ki reggelizni, aztán valamikor dél körül hagytam el a szállást. Lementem a partra és útközben láttam az utat lefele, majd azt a látványt, amit eddig nem. Iszonyatosan gyönyörű fentről ez a partszakasz, egyből felugrott a top helyre nálam. Sok mindenkinek elküldtem a képet, meg élőztem egyet, hogy ti is a részesei legyetek annak, ami hirtelen elém tárult. Nem a semmiből jött, mert tudtam, hogy ott van a part, de csak káromkodtam, nem hittem el  mennyire szép. Sokszor mentem még le, de nem tudtam betelni a látvánnyal. Utána lementem a parta hullámokat videozni, meg sétalni félig az óceánban. A víz hideg volt, a hullámok pedig nagyok. Megnéztem nappal is kőfülkét, minden más és szerintem barátságosabb nappali körülmények közt. Aztán végigmentem a parton a strand másik oldalára, ahol leültem egy sziklára és oldalról tudtam követni, ahogy a hullámok kifutnak a partra. Néztem a mögöttem lévö dombot, szerettem volna reggel megmászni, de most valahogy csak ültem és néztem ki a fejemből, majd holnap gondoltam.

Ezen a napon hagyott itt minket Gaia és Pilar, így egy idő után megkérdeztem merre vannak. Mint kiderült ők is közben megérkeztek a partra, csak ők letáboroztak a strand közepén. Közeledtem feléjük és láttam, hogy Pilar ott ugrál a hullámokon. Mondta, hogy neki ez nagyon hiányzott, mert Argentínában sok ilyen partszakasz van, de a Földközi-tengeren már nincsen, ahol ekkora hullámokban tudna fürdeni. Ő volt az egyedüli, aki akkor a vízben volt... ez volt az utolsó napjuk egymással, Pilar Gaia mellől elköltözik Barcelonába, ott telepedik le egy időre, így nem fogják látni minden nap egymást. Elkísértem őket is a buszra és ott búcsúztam tőlük is. Ilyen szempontból a vége szomorú, mert minden napra jut legalább egy búcsú, ezen a napon 4 volt, de annak örülök, hogy nagyjából mindenkitől sikerült:

Burgosban Nuriától, Inakitól, Diegotól, Leonban Kevintől, Onnotól, Sarriában Nadirtól. Santiagoban Jimmytől, Joosttól, Bramtól és Williamtől, itt Finisterrában Pilartól, Gaiatól, Emiliotól, Patriktól, Ozhtól, Nicolától, Brandytől és Florentintől, utoljára pedig nemrég itt Portoban Traceytől.

Valószínűleg a búcsúk miatt még valahol Santiago környékén megírtam a többieknek, hogy csinálhatnánk egy reuniont jövőre, méghozzá a portugál Caminon. Végig a part mentén halad, 280 km hosszú, 2-3 hét alatt teljesíthető és akkor együtt lehet a társaság megint. Ugyanis ezeknek a hirtelen ismeretségeknek az szokott a vége lenni, hogy pár napig még chateltek, de aztán elhal a beszélgetés és páran találkoznak még, de sohasem egyszerre van egy helyen mindenki, pláne nem huzamosabb ideig. Viszont így együtt lehet megint a csapat és szorosabbá is kovácsolódhat a barátság.

A mai nap első búcsúja után képeslapokat adtam fel haza a családnak, remélem odaérnek. Majd megbeszéltük, hogy lemegyünk a partra naplementét nézni egy-egy pizzával. A maradék embertömeg összegyűlt, lent sokan voltak. Sajnos a naplemente megint elmaradt, utána felmentünk a dzsungelbe fát gyűjteni, kicsit veszélyesnek éltem meg, de nem lett baja senkinek. Majd leültünk a tűz köré vagy 20-an. Söröztünk, boroztunk, hozott valaki gitárt, én hoztam mályvacukrot, rohadt jó hangulat lett estére. Háttal ültem az óceánnak és ahol az előbb lement a nap, onnan egy iszonyat sötétség kezdett előkúszni, olyan, amilyet még nem láttam. Néha hátrapillantottam és az egyre csak közeledett, amíg már ott volt a nyakunkban és csak a tűz fényétől riadt vissza. Nagyon durva lehet ezt megélni a nyílt óceánon, mert ott egyszerre mindenhonnan rádtör és ha nincsen Hold, akkor csak a csillagok világítják meg az eget. Otthon nincs ilyen sötétség szerintem sehol. Ha sokáig vagy benne és hozzászokik a szemed, akkor érdekes módon a hullámok teteje, a fehér taraja visszaver valahonnan valami fényt. Ahonnan a nap utolsó fénye jön ironikus módon onnan kezd előmászni a feketeség minden nap, hogy aztán beborítson mindent. Nagyon szép látvány volt.

Közben ismerős dallamokat kezdtek el játszani, így énekeltünk közösen, először Emilio morzsolódott le Tracyvel, de a többiekkel megint éjjel fél 2-ig maradtunk, ekkor mesélte el Frederico a történetét. Közben Brandy egy minnesotai sráccal duettet nyomtak. A srác jól gitározott, de mondta  hogy ez volt az első ilyen élménye. A fa elfogyott, ahogy a lendület is, így hazafele vettük az irányt. Ekkor búcsúztam el Patriktól. Majd lefeküdtem aludni.

Másnap kicsit aktivabb lettem, "már" 11-kor úton voltam. Fel akartam menni a világítoronyhoz, majd egy alternatív útvonalon, a nyugati oldalon lejönni, meg elmenni pár érdekesebb helyre a közelben. Sokan voltak fent a toronynál, de ahol tegnapelőtt hesszeltünk, oda nem mert lemenni senki sem. Így én megindultam lefele egyedül, biztos néztek mögöttem, hogy hova az istenbe megyek. Leértem a kis sziklás platformra és ott leültem egy félórára merengeni. Majd amikor megjelent az első utánzó, akkor én is hagytam neki egy kis magányt ott. Visszamásztam a toronyhoz, majd egy a nyugati oldalon vezető ösvényen felmentem a csúcsra. Egyedül voltam, nem sok embert láttam errefele. Szép volt a táj, végig a nyílt óceánt láttam a magasból nyugat fele, sokat fotóztam. Aztán Brandy kérdezte merre vagyok, mert 3-kor ment a buszuk. 2-kor leértem a strand tetejére, ahol piknikeztek. Elindultunk befele, ahol ettünk egy fagyit még, aztán feltettem őket is a buszra. Visszamentem a strandra, aztán megint vissza a faluba kajálni, a további túrázás most elmaradt, majd legközelebb. Aztán felkerestem a helyi kocsmát, ami egy hippi hely volt. Kicsit féltem bent, mert spanyolul ordibáltak a helyi, kicsit zűrös kinézetű arcok, de nem történt semmi, mintha ott sem lettem volna, nem néztek ki. Ezután visszamentem a strandra, megnézni a naplementét és ott talalkoztam Florentinnel, meg egy magyar faszival, Zoltánnal, illetve ott volt a kedves magyar hölgy az albergueből. Sajnálom, hogy nem jegyeztem meg a nevét, ő bezzeg tudja az enyémet... a tüzet ma is meg akartam nézni, de 11-re haza akartam érni, mert másnap korán keltem, 8.20-kor már ment a busz. Hát ebből fél 1 lett, nem számítottam magyarokra, egyáltalán ismerősökre. Elbúcsuztam Fredericotól, mondtam neki, hogy jövőre a portugál utat szeretném megcsinálni és a végén megérkezni ide. Majd Florentintől is búcsút vettem. És ennyi volt Finisterre, sajnáltam otthagyni ezt a gyöngyszemet, a pingvineken kívül nem sok turista van itt, egy igazi felfedezetlen drágakő. Reggel még véletlen összfutottam Fredericoval, aki adott nekem egy karkötőt emlékbe. Az utazás Portugáliába eleve hosszú volt és kényelmetlen, de ezután éreztem, hogy ez az élmény, kaland nekem itt lezárult, Porto mar csak a hazaindulásom helyszíne és ahogy írtam, szerintem elesett, egyszerűen a belváros élhetetlen a helyiek számára.

Még egy poszttal adós vagyok, de annak a határidejét nem tudom. Majd amikor leülepszik bennem a Camino, akkor fogom kiadni magamból, mert most még nagyon friss és nem tudnán megmondani, hogy mit adott nekem az út. Addig is legyetek jók! See you!

Portoi képek: