On the road again 1

Mostanában dőlt el, hogy ebből a posztból kettő lesz, meg lesz a végén egy lezáró posztom. Azért csak kettő ebből, mert nem lesz teljes a a finisterrai Caminom, amit nagyon sajnálok, de magam miatt meg kellett hoznom ezt a döntést. Holnap buszra szállok és lecsalok 60 km-t, hogy aztán az utolsó 15-öt még megtegyem és gyalog érjek be a második célba. Azért is volt könnyebb elengedni talán, mert az igazi cél eleve Santiago volt ez a maradék egyfajta levezetés vagy jutalomjáték lett volna, de pont a jutalom hiányzik belőle.

Nem jelentkeztem az elmúlt két napban, mert történt ugyanis, hogy még pénteken átköltöztek reggel Brandyék hozzám, mert volt egy üres szoba, aztán elindultunk a deles misére, de nekem ott kellett hagynom a srácokat, mert elég szarul lettem. Visszamentem az 5 percre lévő szállásra, bedőltem az ágyba és kisebb megszakítással, de este 10-ig aludtam kb. déltől. Nem tudtam elbúcsúzni a többiektől, nem tudtam velük elmenni egy utolsót bulizni... kifacsartam magam. Csütörtökön valószínűleg az ipari mennyiségű cataflam miatt ebből nem éreztem semmit, de pénteken beütött a krach, belázasodtam, nagyon gyenge voltam, szedültem, amikor kikeltem az ágyból. Este fél 11-kor mentem ki ilyen vending machines helyre valami kaját összeturkálni, hazaérve egy fél szendvicset tudtam megenni.

Éjjelre jobban lettem, de a folyamatos alvás, fetrengés miatt nem tudtam visszaaludni, meg fájt már a hátam. De közben eldöntöttem, hogy van időm, így maradok még egy napot, megnézni a várost, a misét, meg el akartam búcsúzni. Reggel valami hevenyészett szállást foglaltam, szerencsére visszaigazolták és kb. 20 méterre volt az eredetitől. Még elintéztem ezután a mosás/szárítást is, egész büszke voltam magamra, az előző napi rosszullétnek kis túlzással, de nyomát sem találtam. Majd elindultam Brandyék után, akik még utoljára elköszöntek Bramtől, mert ő is összeszedett valami szart és ugyanúgy az ágyat nyomta, mint én. Majd elindultam a misére, ott összefutottam Pilarékkal, akik utána indultak is tovább. Bementünk, szereztünk egy jó kis állóhelyet, aztán végighallgattuk a rohadt unalmas szertartást, vártam, hogy legyen ez a lóbálás, de most nem volt olyan ember, aki 400 eurot fizetett volna érte...

Ott találkoztam Jimmyvel és Williammel (tajvani srác, akinek korábban nem tudtam a nevét) és velük beültem egy seafood tálat enni. Ez hiba volt, majd később kiderül miért. Volt minden, barna rák, kis kagyló, nagy kagyló, fésűskagyló, rák, megittam egy vöröset meg egy fehéret is hozzá, plusz benyomtam még egy sajttortát. Nem volt nagy adag amúgy, de többet aznap már nem ettem. Utána írtam Bramnek, akivel még szerettem volna dumálni, de ugyanolyan szarul volt, mint tegnap így egy parkban aludt, este 7-kor ment a buszuk Portoba. Fél 6-kor találkoztunk a katedrális előtt, addig csak céltalanul bolyongtam a városban. Szuvenírt akartam venni, de azt hiszem depressziós lettem és nem érdekelt semmi. Sajnos a csütörtöki eufóriás érzés elmúlt és pofánvert a valóság, egyrészt, hogy elmennek a többiek, másrészt nemsokára megyek haza és vár rohadt sok teendő. A camino előtt az otthoni dolgokat nem megoldottam, hanem eltoltam a camino utánra. Harmadrészt, ezt itt sokszor hallottam, hogy maga az út a lényeg és nem a cél elérése, mert utána mi van? Üresség, mi a következő. Ebben a hat hétben volt egy célunk, elérni Santiagot, most megvan és ott a város, kérleled, hogy menjen arrébb még 100 km-rel, de nem teszi. Kétszer is betévedtem a katedrális előtti térre, ahol mindenki szelfizett, fotózkodott, örömködött. Hehe, gondoltam magamban, nem tudjátok mennyire szar lesz holnap ez az érzes, amit most én érzek. Majd letelepedtem és csak vártam a fél 6-ot. Bram ott feküdt a tér közepén, megjött Andrea, William, majd Charlotte. A belga lányokkal befutott Joost is. Dumáltunk, Charlotte-tal megbeszéltük az érzéseinket. Ő is Finisterráig megy, mint én, de én így valszeg hamarabb leérek. Lekísértem a srácokat az állomásra, ahol végső búcsút vehettem tőlük. Visszaindultam immár egyedül, de még beültem egy ír bárba egy guinessre, elég szar volt magányosan iszogatni a sört. Hazamentem, majd lefeküdtem, még kilenc sem volt.

Én ezzel bónusz távval valószínűleg tudatalatt a végét szerettem volna késleltetni, de be kell ismerjem nem egy jó ötlet, mert Santiago a vége és nekem ez a mai nap már szenvedős volt, nem nagyon akartam már gyalogolni sem testben, sem lélekben. Este 2-kor arra keltem, hogy csikar a hasam egy azóta tartó hasmenés/puffadás kombó társult az eddigi problémákhoz. A lábam a végén megint jelezte, hogy ez a csonthártyagyulladás még nem a múlt, a bicegés miatt a másikat a hülye járások minisztériuma megajándékozta egy térdfájással, hátam, vállam sajog, kijött az allergiám, vele egy kis megfázásos tünet, fáradt vagyok, ráadasul eléggé párás volt a mai nap. Reggel azért nekiindultam, de éreztem, hogy ez nem olyan nap, mint a többi volt, valahogy a lábaim is visszafele húztak Santiagoba, aztán amikor már távolodtam, akkor elindultak, de 15 km után, ami eddig nem nagyon kottyant meg, már nagyon vártam a végét.

Beértem a szállásra kb. fél 5-re, majd gyorsan lezuhanyoztam, felmásztam az emeletre és elkezdtem gondolkodni, megnézni milyen szálláslehetőségek vannak. Még nem döntöttem el, hogy holnap befejezem, de egyre jobban hajlottam afelé. Aztán végül beadtam a derekamat a saját testemnek, meg az érzéseknek, ezt most nem fogom megcsinálni... amit talán a legnehezebb volt elengedni, hogy van egy pont, 20 km-re Finisterrától, ahol először láthatóvá válik az Atlanti-óceán, az egy katartikus élmény bizomyára mindenkinek, de ezzel azt kockáztattam volna, hogy elérek Finisterraba és egy napot megint az ágyban töltök a kimerültség miatt és következő nap mehetek le Portoba. A szív helyett az ész győzött most, holnap fél 10-kor indul a busz, 11-re odaér, majd még egy 15 km lesz a célig. A szálláson egy árva ismerös sincsen, van mellettem egy alakuló, nagyon cuki német-mexikói pár, akiktől most okádnom kell :D. A mai napot megfejeltem még egy rohadt szar vacsival, steaket kértem, kérdezték, hogy milyenre szeretném, mondtam a szokásos mediumot. Hát ez olyan nyers volt, hogy kb. még mozgott, a felét otthagytam, az utolsó nagyobb falatot meg kiköptem, aztán visszacsomagoltam a szalvétába... Holnap indul a végső menet, remélem jobb kedvem lesz a befutónál.