Előszó

Kedves naplóm :D!

Nem is tudom hol kezdjem, talán ott, hogy nagyon szeretek utazni. Megismerni új embereket, szokásokat, kúltúrát, ételeket, italokat kóstolni. Ehhez találtam egy társat még 7 éve, akivel együtt bejártuk Európát. De ő sajnos 2025. januárjában itthagyott itt meg nem nevezett okok miatt. Eleinte haragudtam rá, de mostmár kezdem megérteni, mi vezetett ide. Nekem a legnagyobb félelmem, hogy egyedül maradok, nem tudom folytatni ezt az ismerkedős, utazgatós dolgot, mert introvertált vagyok, nehezen nyílok meg embereknek, nehezen tudok párbeszedbe elegyedni, így egyedül utazni, az nekem valahogy eh...

De a nagy szomorúságban, amit a magány miatt éreztem, úgy gondoltam, hogy ki kell lépnem az árnyekomból, ki kell lépnem a komfort zónámból, és csinálni valami életre szóló hülyeséget, ekkortájt kezdett Rakonczay-nak is látszodni a túlpart és azon gondolkodtam, hogy mi az amivel én egy olyan teljesítményhez a legközelebb juthatok az életemben, amit majd a képzeletbeli unokáimnak tudok meselni. Ekkor jött a rácsodalkozás erre a túrára. Hallottam róla már, meg gondolkodtam is rajta, hogy majd, valamikor. De rájöttem, hogy ez a legjobb alkalom most erre, lehet nem lesz már rá lehetőségem. Így egy péntek délutan (március 7-én) elkezdtem utánajárni. Elsőre nem tűnt lehetetlennek, másodjára sem, ahogy kezdtem beleásni magam a témába (szabi, repjegy, távok, mennyire nehéz így elsőnek egy ilyen) egyre jobban beleéltem magam. Szombat délutánra megvolt a teljes terv, aztan kezdődtek a blogok, videok, stb nézegetése és a beszerzendő lista is kész lett még azon a hétvégén. Nagyon izgatott voltam, de nem tudtam még, hogy belevágjak-e. Aztán hétfőn bementem, elkéretőztem, kedden elengedtek és délután már megvolt a repjegy (amin most ülök). Utána szépen sorba beszereztem mindent egymagam. Ebben már az volt a nehéz, hogy nem volt mellettem senki, aki segíteni tudott volna. Persze kértem tanácsot a boltokban, de a végső döntés az enyém volt és magammal kellett megbeszélni. A nagyját két hét alatt beszereztem, meg lefoglaltam, amit le kellett, a maradékot meg apránként. A beszerzendő lista napról-napra kisebb lett, és ott hevert ez a hat hét az ebédlőasztalon. Soha nem kételkedtem, nagyon boldog voltam, hogy ezt meg fogom valósítani. A boldogság megmaradt, de most vegyült bele valami féle félelem is úttól, a magánytól, hogy 6 hétig nem fogok magyarul beszélni kb. Az utóbbi napokban elkezdtem izgulni, de amiben sokat fejlődtem pl az az, hogy a repülés előtti napon nincsen gyomorgörcsöm, tudok aludni.

Az út során azt hiszem sok mindent rendbe kell magamban tenni, el kell engedni, amit el kell, új celokat kell találnom, kitűznöm magam elé. De ha nincs semmi megvilágosodás az sem baj, én ilyen vagyok...

Eszti is támogatott ebben (ő vitt ki fehérvárra, hogy elérjem az első vonatot hajnalban, segített bepakolni) féltett, ahogy mindenki. Családom, barátok, ismerősök, munkatársak kérték, hogy jelentkezzek be (akár naponta), írjak valami naplót, amit el tudnak olvasni. Ez még többet adom nekem, hogy ennyien érdeklődnek.

Egyetlenegy emléket hoztam otthonról, KisMarmit (ő egy asztronauta mackó), aki el fog kísérni az utamon.

Lassan félúton vagyok Párizs felé, kell már pisilnem, de repülőn meg mindig nem annyira merek felállni :D.

A mai napon még egy napi rutint kell megírnom, mit csinaljak, ha odaérek a szállásokra, mit csináljak, amikor felkelek. Nem hiszitek el, de kell, mert amig nem rutin az reggel, hogy pl. vegyek be izotóniás pezsgőtabit, addig el fogom felejteni.